Kóbor

Ez nem a helység neve. Sokan arra gondolnának, de tévedés. Nem jelző. Nem melléknév. Nem tulajdonság. Habár az is lehetne. Mert ez egy név. Biza. Pontosan úgy hangzik, mintha valami tulajdonságot jelölne, vagy mintha a falu lenne. Először engem is megtévesztett, amíg meg nem láttam azt, amit takar: egy kutyust.
Valamikor szép fehér szőre lehetett. Most is az, valahol talán, ahova a sár, a víz, a kosz és a por nem tudott befurakodni. Bolhája van-e? Nem tudom. Nem osztotta meg velem. Azt sem, hogy kitől örökölte a szürke füleket. A fekete orra minden kétséget kizáróan közös volt az ősökben. Csak a szeme árulja el, hogy milyen élete volt. Olyan, mint minden átlagos kutyának, aki láncra van ítélve. Csak egy kicsit másabb.
Ehhez a láncos élethez jár kiváltságképpen egy udvar. Könnyű a határokat megmondani: a kerítés, a kapu, a ház fala, majd ismét kerítés. Nem, nem szokott kileskelődni a kapun. Csak kétszer járt ott. Első alkalom akkor volt, amikor hazavitték. Kicsi volt, szeretnivaló szőrcsomó. Amit nem csak a gyermek, hanem még a felnőtt is gyermek módon cibál meg. Becézték.
– Milyen jó életem lesz! – gondolta. Lesz egy gazda-családom, akit szeretek, akik szeretnek. Lesz kajám, szállásom, életem.
Nem tévedett. Lett szállása. Étel is akadt, elég. S ha szomjazott, akkor vizet is kapott. Szeretett ugatni, elvégre ez a feladata, a hűség, a szeretet kifejezése: megugatni mindenkit, aki nem ide tartozik. A háza nem volt túl tágas, de egyedül elfért benne. Télen legalább összébb húzódott, s nem fázott annyira. Nyáron pedig a meleg betonon elterülve süttethette a hasát. Csak azt nem értette, hogy jelentheti a lánc a szeretetet? Megóv az elkóborlástól? Attól, hogy eltévedjen az udvaron?
– Megvan! Azért van a házához láncolva, hogy el ne veszítse! Ez lesz az! Okos! – És elégedett volt.
Másodszor akkor járt a kapunál, amikor kidobták. Hiába volt szeretet, hűség, ugatás. Hiába csóválta barátságosan a farkát, amikor a gazda rászólt. Mennie kellett. Miért? Csak. Kipakolták. Innentől kezdett a bundája lucskos, koszos lenni. De legalább védte a februári fagytól.
Hiába próbálkozott az emberek után menni, mindenhonnan kipakolták. Mikor ismerős embert látott, a kapunál kérezkedett be, de ott is csak bakancsot kapott az oldalába.
Aztán egyszer felcsillant a remény! Valaki beengedte. Igaz, bezárta a hátsó udvarba. Két társa is volt, akik nem voltak túl szimpik, de legalább kapott ételt, új házat… lánc nélkül! Ugatni itt is tud. Itt meg is simogatják. És nincs lánc! Nincs lánc! Ez a legjobb…
Most már a többi kutya se ugatja, nem bántja. Lehet együtt jétszani, ugatni.
Most már kezd a szeme vidámabb lenni. Már kétszer járt a mostani gazdi kapujánál, és mégis itt van.
– Tartozok valahova! Valahova, ahova nem a lánc köt…
Hát ez Kóbor. A negyedik kutyusunk. És jól érzi magát. Nem mondta, csak mutatta. Azzal, hogy játékosan megharapja a kezem, hogy körülugrál, hogy játszik. Hogy a kutyakaját óvatosan veszi el a kezemből, nehogy megharapjon. Olyan hálás, nemtom miért kellett kipakolni. Azért, mert megszűnt a szükség-függőség-helyzet? Nem az ő hibája. De legalább van még egy kutyám: Kóbor, aki nem melléknév, nem falunév, hanem egy kutya. 😀

Advertisements
Kategóriák:Uncategorized Címke: , ,
  1. Kicsi Zsu
    május 16, 2009 - 9:11 du.

    Irtal a sorrol, a gyerekekrol, az MKT-rol, zenerol, filmrol, a fogarasi szolgalatodrol, farsangrol, jatekrol, baratokrol, kutyarol…mikor irsz a familyrol? Ismerjuk meg:P

  1. No trackbacks yet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: