Archívum

Archive for 2011. február

Játékajánló Románia vezetőinek!

február 27, 2011 4 hozzászólás

Van az a játék, a Stronghold. Egy elég egyszerű stratégia játék. Van egy várad, annak a tetején ül a várúr, akit mindenképpen meg kell védeni. Ha meghalt, vége a küldetésnek. Felhalmozod a kaját, kiképzed a sereged, fejlődsz és teljesíted a célokat, amiket a játék adott meg. Ennyi az egész. De mégsem az a darálós, ÉdzsOfEmpájörszös vagy Sztárkráftos stratégia. Mostanában, mikor meg-megcsinálok egy pályát, közben mindig Románia jut eszembe.

A játékban van egy várad, ahova összegyűlnek az emberek. Ahhoz, hogy minél többen gyűljenek, pozitív kell legyen a hangulat. Ég a tüzecske a vár előtt, odagyűlnek az emberkék. Ha túl nagy az adó, vagy kevés a kaja, akkor a tűz felett a kicsi karika piros lesz, s a Dzsin máris mondja, hogy elköltöznek az emberek, mert nem elégedettek. S akkor jut eszembe, hogy “Álljunksza meg! Ezek csak dolgoznak, mint az állatok, de nem kapnak semmit?!” S akkor kisebb adót vetek ki, építek kocsmát(A sörnek itt is nagy pozitív hatása van!), templomot. És máris gyűlni kezdenek az emberek a tűz körül, jobban és többen dolgoznak. Búzát kell vetni, malmot építeni és pékséget, ahonnan a kenyér bekerül a raktárba, ahonnan lehet kajálni. Ha nagyobb lesz a fejadag, az általános hangulat növekszik. S akkor kap az ember olyan címeket, mint “Áldott és imádott” vagy “Szegény és imádott”!

Ha tűzvész üt ki, a hangulat ismét romlik. Kutakat kell ásni. Legyen közbiztonság. És ha az emberek elégedettek, mindig kerül munkás, még ha páran el is égnek. Lehet kereskedni is. A piacon eladod a fafelesleget, a kőfelesleget. Kapsz érte sok értékes aranyat. Amire lehet ismét kaját, fegyvereket venni.

A várúr sem ül mindig a vára tetején, és nincs körülvéve katonákkal. Nem foglalkozik a biztonsággal, hanem járkál az egész faluban…  feltéve ha lehet falunak nevezni! Ő a góré, megtehetné, hogy otthon csücsül, de nem, ő járkál mindenfelé. Mindenhol ott van. Vagy azért, hogy felügyelje a parasztokat, hogy dolgozzanak, vagy azért, hogy lássa: mire lenne szükség, mi van a birodalomban. Hogy tisztában legyen mindennel.

Egy ilyen játék kellene a domnu presedintenek és a domnu prim-minisztrunak! Kicsit gyakoroljanak. Kíváncsi vagyok, hogy a mostani hozzáállásukkal hány perc múlva mondaná azt a társaság, hogy ők otthagyják a tűzet, elvándorolnak, mert nagyok az adók, nincs kaja, csak a munka! Az is lehet, hogy a saját parasztjaik gyújtanák fel az egész kócerájt. Hátha elgondolkoznának azon, hogy ez valahogy így van a valóságban is, nemcsak a sok kicsi kódocska világában. Vagy egyet legyintenének: “Un zsok proszt” Az. A valóságban nem lehet csak úgy otthagyni a tűzet, és menni amerre lát az ember!

Minden esetre, ajánlom a fent említett úriembereknek ezt a játékot. Gyakorlatnak megteszi!

Reklámok

Böjte Csaba – Szent István Terv

február 22, 2011 2 hozzászólás

Bojte_Csaba_266 Az erdely.ma lehozta a következő cikk felét kábé, mert a teljes túl hosszú. De érdekelt a folytatás, ezért utána néztem, és megtaláltam a teljes írást a polgárinfo.hu-n. Jó olvasgatást!

Kárpát-medence közös hazánk, így természetes, hogy elfogultan, szívünkben sok-sok irgalommal szemléljük saját világunkat. De ha őszinték akarunk lenni, akkor a csodálatos szép természeti adottságok, az évszázados templomaink köré épült rendezett településeink, és a sok-sok kedves vendégfogadó, törekvő embertársunk érdeme, elismerése mellett is ki kell mondanunk, hogy nagyon sok gond, probléma van a szülőföldünkön. Az elmúlt években bejártam széltében-hosszában a Kárpát-medencét, és észrevételeimet, gondjaimat három csoportban fogalmazom meg.

I. Csodálatos tájak vannak a Kárpát-medencében. A szépen kanyargó út melletti megművelt kaszálók, szántóföldek, otthonná varázsolják a tájat. A délcegen magasló erdők szélén, a rendben tartott legelőkőn békés, kérődző jószág látványa, minden embert örömmel, békével tölt el. De sajnos az utóbbi időben nagyon sok seb is éktelenkedik szülőföldünkön. Gaz, mocsok, rendezetlenség rútítja az utak, a patakok mentét. Felhagyott földek, düledező tanyák, gondozatlan, letarolt erdők, sok-sok olyan látvány várja a jövő-menő embert, ami szomorúsággal tölthet el. Sajnos, mint egy fertőző betegség, csak terjed ez a gondozatlanság.

II. Városainkba, falvainkba jó megérkezni, hisz az épített örökség mit őseinktől kaptunk, a jól átgondolt utcasorok, ízlésesen kivitelezett házak és középületek között, otthon érezheti magát az ember. De nem kell sokat nézelődni, mivel sajnos – akárcsak egy ép fogsorban a lyukas fogak, – szembe tűnnek falvainkban, városainkban, az oda nem illő, düledező, romos házak, át nem gondolt átalakítások. Érződik, hogy néhány vályogház, elhagyott otthon felett eljárt az idő, megértek a bontásra, újjászületésre.

III. Kárpát-medencében jó az emberekkel szóba állni, hisz nagyon sok a vendégszerető, kíváncsi, tiszta szemű, dolgos ember. Jó betérni az otthonokba, leülni, elbeszélgetni az emberekkel, rácsodálkozni az egyszerű népi bölcsességre, találékonyságra. Sajnos napjainkban, a kötelező iskolai oktatás ellenére is, sok a műveletlen, tanulatlan ember. Ők nem nagyon tudnak kiigazodni a huszonegyedik század útvesztőjében, kudarcaik elől az alkoholba menekülnek, vagy egymást hibáztatják, vádolják. Nagyon sokan depresszióba süllyedve, önmagukba zárkózva várnak, hátha megszólítja őket is valaki. Mások meg a tudatlanság sötétségében tapogatózva, türelmüket veszítve, egyre agresszívabban keresik helyüket a világban.

A tények sokszor elkeserítőek, a feladatok sokak szerint meghaladják az erőnket, képességeinket, de mégse hagyhatjuk ernyedten, hogy a folyamatosan pergő hétköznapok szétmarják rendezett világunkat. Tisztségünk, Isten adta feladatunk nem elgyászolni, passzívan elsiratni lassan olvadó értékeinket, hanem megőrizni, alázattal továbbépíteni társadalmunkat, mindaz mi számunkra fontos, mit őseink ránk hagytak, mi életünk részeként meghatároz bennünket. Éppen ezért, kisebb testvéri alázattal megfogalmaztam néhány megoldás javaslatot.
A Széchenyi terv úgy látom, hogy a társadalmunk gerincét adó polgári réteget célozta meg jótékonyan. Én a társadalom alsóbb, perifériás rétegeinek a gondjait tartottam szem előtt, számukra próbálok utat keresni. Javaslataimnak a „Szent István Terv” munkacímet adtam. Az első részt, melyben a tágabb környezetünk gondjaival foglalkozom, a „Tündérkert projekt” cím alatt foglaltam össze. A második résznek, a „Roncsház program” nevet adtam. Itt igazából, sok egyszerű ember életét megnyomorító lakáskörülmények javítására, a mindnyájunk életterének megszépítésére próbáltam néhány gondolatot megfogalmazni. Az utolsó részben szeretném javasolni egy átfogó "Kárpátmedencei népnevelés” beindítását, mely a vágyainkat, álmainkat olyan értékek felé irányítaná, mely valóban boldoggá tudna tenni bennünket, és melyek eléréséért nem kellene egymásnak vetélytársai legyünk.
A konkrét javaslatok kidolgozása előtt, megfogalmazok néhány alapelvet.

1. A rendezett világot, csak a bölcs emberi erőfeszítés teremtheti meg. Nincs nagyobb érték, mint az otthont adó szép, rendezett szülőföld, a békés, szerető, vér szerinti család, mely szervesen, ezer szállal épül bele a népbe melyből vétetett, s melynek minden tagja testvér, barát, hisz ők vannak veled a bajban, az örömben. Néped fiai a te testvéreid, ők segítettek mint orvosok, hogy megszülessél, és fogták kis gyámoltalan kezed, hogy megtanuld a betűvetést, a mindennapi kenyérkeresésben ők a munkatársaid. Néped fia, gyermekeit a gyermekeidnek adja, hogy családot alapítsanak, és az örömben apatársad lesz, így minden rokona immár a te rokonod is. A nép mely itt él, ezer szállal kötődik egymáshoz és a szülőföldhöz, így mi mind összetartozunk, egymásnak jóban-rosszban társai vagyunk.
2. Mint keresztény ember, hiszek a Teremtő gondviselő jóságában! Hiszem, hogy szeretetből született létünk egy óriási kirakós játék, melynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét. A puzzle minden egyes darabjára szükség van, senki, semmi sem fölösleges. Türelemmel, nyugodt, bölcs munkával minden kérdés megoldható. Hiszem, hogy kitartó munkából, békés összefogásból, világunk újjászülethet, megszépülhet. Nem kell senkit leirni, kiutasítani, összetörni.
3. Munkánkban nem vagyunk magunkra, mert Gondviselő Istenünk és Szent István királyunk által, népünk oltárára emelt Magyarok Nagyasszonya, -Pátrónánk- velünk van. Az életet szolgáló szeretet ha az alázat útján jár, hiszem, hogy Isten irgalmából célba is ér! Népünk útja nem torkollt zsákutcába. Hiszem, hogy van tovább is azon az úton, melyen ezer éve jár a népünk, s melynek távlatai a végtelenbe vesznek.

I. Tündérkert Projekt
A táj, és a benne élő emberek életének távlatai.
A XXI. században a földművelés, az állattartás nagyon sokat változott. A globalizáció, a gyorsforgalmi utak, messzi vidékekről hozzák-viszik az élelmiszert, így egy-egy vidék előnytelen klímája, soványabb földje miatt már nem nyereséges mindenütt mindenféle kultúrnövényt termeszteni. Kisebb földparcellákon, üvegházakban, fólia sátrak alatt termelik a zöldségeket. A hatalmas felületű legelők feleslegessé váltak, mert a jószágot már zárt telepeken tartják, és jobbjára szántóföldeken előállított takarmánnyal. Lehetne folytatni a felsorolást és hatalmas vitákat lehetne rendezni e kérdésben, de jobb ha csendesen megállapítjuk, hogy megváltozott a mindennapi betevő falatnak az előállítási módja. Úgy tűnik, hogy az agrár társadalmak ideje lejárt, a lakosság törtrésze gondoskodni tud a mindennapi táplálékunkról. Így a körülöttünk lévő táj egy részére már nincs reális szüksége a mezőgazdaságnak, és akár tetszik akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy a vidéki lakosság nem képes megélni a hagyományos mezőgazdasági munkából. Ha minderről nem veszünk tudomást, akkor lassan de biztosan, a fiatalok elszivárognak a falvainkból és leépül úgy a táj, mint az ott élő családok a településeikkel egyetemben.
Sajnos a mezővárosok, sőt még a nagyobb városok is bajban vannak, hisz a mai iparban már nem sok-sok fizikai erő kell, hanem a gépek erejét felhasználva, néhány ember dolgozik. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Nem állhatunk Gandhi mellé, hogy a gépeket bedobáljuk a tengerbe, hisz azokról mi hívő emberek is tudjuk, hogy verejtékes munkánk és imáink meghallgatásaként, Istentől kapott ajándékok. Sok tudós szerint, a lakosság maximum 5-1o%-a képes megtermelni az emberiség élelmiszer szükségletét, és ugyancsak 2o-25%-a a népességnek képes elé állítani az ipari szükségleteinket is.
Milyen emberhez méltó célokat lehet megfogalmazni mindazoknak, kik nem találják helyüket a szűkülő munkaerő piacon? Az elmúlt húsz év, jobbjára ezt a kérdést a segélyek osztásával próbálta megoldani. Azt tapasztaljuk, hogy a céltalan szellemi, fizikai élet, leépíti az embereket. Ahogy a törött végtag izmai a gipsz alatt elsorvadnak, ugyanúgy a kibontakozásra meghívott ember is sorvadozik a súlytalan élet alatt. A reális, nemes feladatok hiánya, a tájat gaztól felvert parlaggá teszi, az embert meg csőcselékké vadítja. Anélkül, hogy e témában vitát kezdenénk, megállapitható, hogy ez az út nem járható hosszú távon, az embernek emberhez méltó célokat, álmokat kell megfogalmazni, mely emberhez méltó létet biztosíthat a családoknak.

Konkrét javaslatok:
A közlekedési eszközök, az utak által kitágult a világunk. Régebb a legtöbb ember leélte életét egy udvarban, egy kis faluban vagy városban, ma már mindannyian úton vagyunk. Javaslom, lakjuk be az egész tájat! Szülőföldünk legyen egy csodaszép park. A szépség, a rendezettség, reális igénye a ma emberének, ezért legyen kész áldozatokat is hozni érte. A táj, a természet mindannyiunké, hiszem, hogy megértünk mindannyian a szépre, arra, hogy hosszú útjainkon gyönyörködjünk a szülőföldünk szépségeiben. A közbiztonság lehetővé teszi, hogy útra keljünk, és akár kint a természetben lakjunk, vagy hosszabb időt eltöltsünk ott. A Kárpát-medencében csodaszép kertek, parkok vannak, milyen jó lenne, ha ezeknek a kerteknek a külső falai ledőlnének, és a rendezett területek növekedve egymásba érnének.
Miért csak a ház előtt van virágos kiskert? Miért kellene annak véget érnie a települések határainál? Milyen szép lenne ha a falvainkat, városainkat összekötő utak mentén, orgonabokrok és aranyesők nyílnának a csúf dudva helyett. És persze nemcsak a főutak mellett, hanem a kis mellékutak szélén, meg a folyók, patakok partján, és bölcs tájépítészek vezetésével milyen jó lenne ha minden megtisztulna, megszépülne és virágba borulna? Úgy gondolom, hogy nagyon sokan megszavaznánk egy 2-3 %-os tündérkert adót, azért, hogy lakható és szép legyen szülőföldünk. Persze ennek a kialakítása nagyon sok emberi találékonyságot, szellemi, fizikai erőt igényelne. Az iskolákban, természetesen az elméleti szakok mellett, meg kéne fajsúlyosan jelenjen a biológia, kertépítés, az esztétika. Az embereknek ki lehetne saját felelősségére adni 5-1o km útszakaszt, patakmedret, melynek rendben tartásáért, gondozásáért ő emberhez méltó fizetést kapna.
A felhagyott legelők, letarolt, kopár erdőrészek újra erdősítését is célul tűzhetné maga elé a társadalom. Így nagyon sok ember nem segélyből tengődne, hanem visszaszokna az egészséges természetközeli élethez. A felnövelt erdők kitermelésével, munkájuk hosszútávon hasznossá válna a társadalmunknak, és pár év múlva megtérülne az ebbe fektetett energia. Megtisztulna, megszépülne a táj, a légkör, és az ország megújuló energiához jutna.
Szülőföldünkön szeretnénk ha a turizmus húzó ágazat lenne, de e cél eléréséhez nem elég csak az utakat, a moteleket, szállodákat rendbe rakni, hanem magát a tájat is rendeznünk kell, hisz annak a megcsodálására hívjuk a hozzánk látogatókat. A szép táj a maga rendezetségével, egy-egy szép növénnyel, bicikli, vagy gyalog sétányával, egy árnyas fa alatti meghitt paddal vállik teljesé. A szépséget nem lehet értékesíteni, eladni, de az idegenforgalommal foglalkozok tudják, hogy a táj amelyben létesítményük áll meghatározza a bevételüket, és az ők bevételük egyrésze az államé is. Ezért hiszem, hogy megérné az államnak tovább gondolnia ezt a tervezetet.
Előbb-utóbb a külföldi befektetők előtt is muszáj lesz megnyitni a földvásárlási lehetőséget. (Magyarországon a törvények szerint ez a dátum három év múlva lesz). Az állam is nyer az eladás utáni illetményekből, és nem mindegy, hogy milyen árat lehet kialkudni egy-egy területért. Egy rendezett, tiszta föld drágábban eladható, míg egy elhagyott, kopár vidék biztos, hogy olcsóbban kelhet el. Mindenki a maga portékáját rendbe teszi mielőtt a vásárba vinné.

Tünderkert Projekt!! A pozitiv álmaink szárnyakat adhatnak!

Roncsház program
Őseinktől örökölt városaink, falvaink fenntartása, korszerűsítése, továbbfejlesztése, folyamatos feladatok elé állít. Tény, hogy ezekkel a feladatokkal nem mindenki tud egyedül, eredményesen megbirkózni. Sajnos, így a Kárpát-medencében nagyon sok romos épület, roskadozó, idejét múlt vályogház van, köztük a legtöbb nem rendelkezik műemlék jelleggel. Ezeknek a házaknak a felújítása, karbantartása, nagyon sokba kerülne. Újjáépítésükre a lakóik gondolni sem mernek, mert az épület megtervezése, engedélyeztetése, kivitelezése nemcsak sokba kerül, hanem sokszor olyan logisztikai feladatokat is jelent, melyre a lakók a maguk erejéből nem képesek. Sajnos a pergő évek, a visszatérő belvizek okozta károk után sok ház sorsa megpecsételődik, és ha nem is azonnal, de lassan ezek a házak, a lakóik szeme láttára összedőlnek. A társadalmi szolidaritás nevében, a közösség a segítségükre kellene siessen.
A roncsautó program mintájára be kellene vezetni a roncsház programot. A lakók kérésére, a helyi önkormányzatok, a szakembereik bevonásával megállapítanák, hogy melyik házat nem érdemes javítgatni, hogy mi szorul bontásra. Jó lenne, ha minden önkormányzatnak néhány típusterve lenne olyan házakról, melyek beleilleszkednek annak a vidéknek a hagyományaiba, melyek szépek és főleg a családok által fenntarthatóak. E tervek közül választhatnának a családok, melyeket így sokkal könnyebben lehetne engedélyeztetni a költségek tört részéért.
Az állam, az új otthon építéséhez a költségek 2o %-val járulna hozzá, ezenkívül a helyi önkormányzatok, az építkezési anyagokat forgalmazó vállalkozások is bizonyos százalékokkal hozzájárulhatnának egy-egy új családi ház megszületéséhez. Biztos, hogy így kevesebb bevétel jutna az államkasszába, de az a kevés is több lenne mint a semmi, mert így magukra hagyatva, a szegény családok csak a düledező kis házaik javítgatására vállalkozhatnának.

Ezáltal nemcsak egészséges, emberhez méltó, fenntartható otthonokhoz jutnának az egyszerűbb, családok, hanem városaink, falvaink képe is megszépülne, harmonikusabbá válna. A családokat az erőfeszítés és a jól végzett munka sikere, életerővel töltené el. Az építő ipar, meg az építkezési anyagokat gyártó vállalkozások, megrendeléshez jutnának. Egy ilyen projekt sok vidéken munkahelyet teremtene, megélhetést biztosítana kétkezi munkásoknak. Hosszú távon biztos, hogy megtérülne az áldozatvállalás.

Kárpátmedencei Népnevelés
A közoktatás fontosságát, létjogosultságát senki nem kérdőjelezi meg. Számomra olyan döbbenetes, hogy a tanügy, mely a Kárpát-medencében sokkal több mint százezer főt foglalkoztat, az iskolából kikerült felnőttek lelki, szellemi képzésével egyáltalán nem foglalkozik. Ma egy iskolából kikerült felnőtt, – a családokat atomjaira szaggatott világunkban – teljesen magára van hagyatva. Így történhet meg, hogy oly sok fiatal, a munkahelyen való elhelyezkedés, a családalapítás, az otthonteremtés nehéz feladatait nem képes eredményesen megoldani. Szörnyű egy-egy ballagáson azzal a tudattal részt venni, hogy tömény hihetetlen költséges elméleti képzést kapott fiatalokra, 25-30 %-ba a vegetáló munkanélküliség vár, és a többiek közül is sokan csak idegenben tudnak elhelyezkedni. Szörnyű látni azt, hogy sok szép értelmes ember, a termékeny, fiatal éveit tanácstalanul tölti el, a kényszerszingliség szellemet és lelket őrlő labirintusában.
A sopánkodás, a sebek számbavétele helyett a következő javaslatokat fogalmazom meg:
Tudatosítanunk kell magunkban a bukott ateizmus csődjét. Ha csak az anyagi világban hiszünk, és ha csak abban keressük a boldogulásunkat, akkor tudnunk kell, hogy folyamatos konfruntáciok lesznek ezen a földön. Sajnos az anyagi javak mennyisége véges, így mind kevesebb fog jutni az embereknek belőle, és az értük való küzdelemben sajnos nagyon sokan egymás torkának fognak esni. A kereskedők, az üzlet emberek reklámjaikkal természetes, hogy a megfogható, anyagi dolgok iránti vágyat fokozzák a szívünkben. A tudatos népnevelésnek olyan örömök felé kell a figyelmünket irányítsa, miből rengeteg van, és miből mindenkinek, ki igényli bőségesen jut. Olyan boldogság forrásokat kellene a figyelmünkbe ajánljon ez a testület, mind a szeretet a jó cselekedet tiszta lelket felemelő öröme vagy a szépség a művészi alkotás semmihez nem fogható belső ragyogása, a családi élet, a gyermekvállalás új horizontja stb. Igen, a teremtett világban való gyönyörködés, annak a szépségének megmutatása, megértetése szintén boldoggá tud tenni, akárcsak egy közösen szervezett, előadott színdarabok, művészi, tudományos alkotások. Egy közösség által létrehozott park, kiránduló hely szintén eltölthet belső békével örömmel. Maga a csendes közösségi játék, egy tábortűz körüli meghitt beszélgetés, önmagunk gondolatokban való megmutatása, és a másik szép lelkének megismerése szintén olyan örömöket tud felkínálni nekünk, melyhez nem fogható se a birtoklás kéje, se a hatalom mámora.
Fontos lenne létrehozni talán a tanügyminisztérium égisze alatt egy tanárokból, lelkészekből, művészekből, sportolókból, újságírókból álló tiszteletre méltó felnőttképző csoportot, mely átgondolná, kidolgozná az egyházak, a média bevonásával népünk szellemi, lelki nevelését. Úgy gondolom, ha sok-sok tízezer oktató, nevelő, tanító és tanár foglalkozik a diákjainkkal, akkor legalább ezer embernek kellene foglalkozzon az iskolából kikerült lakosság továbbképzésével.
Egyházaink nagy-nagy alázattal, vasárnapról-vasárnapra megszólítják az embereket okos, bölcs, lelkesítő szentbeszédekkel. A szentírási személyeket, népünk szellemi, lelki nagyjait, példaként állítják elénk, hogy aki keres, az találjon vigaszt, erőt, bátorítást, élete nehéz kérdéseinek megoldásához. A feladat felvállalásához, végzéséhez, az állam adjon meg minden segítséget.
Az adókból fenntartott közmédiáknak, -TV, rádió, újság- feladata lenne, közérthetően egy-egy kérdéskört megvitatni, minden oldalról megvilágosítani, hogy a hallgatók, a nézők a maguk reális kérdéseikre, reális válaszokat kapjanak. Olyan témák, kérdések legyenek bemutatva az emberiség nagyjainak fényében, melyek átsegítik őket a mindennapi gondok, nehézségek útvesztőjén.
Az állam kiadhat elérhető áron szellemi, lelki, tudományos értékeket hordozó könyveket, folyóiratokat. Sok érték és kincs halmozódott fel az elmúlt évszázadok során a népünk, az emberiség életében, melyeket mindenki számára hozzáférhetővé kellene tenni. Az internet világában lehetőség van olyan szellemi, lelki asztalok, honlapok megterítésére, melyek mellé nyugodt lélekkel bárki oda ülhet.

Záró vallomás
Írásomat, ezt a néhány ötletet, népem és a nekünk adatott szülőföld iránti ferences szeretettel, vitaindítónak szánnám. Egyfajta előre nézésnek! Mert biztos vagyok benne, hogy nem lehet a múltba visszamenni, meg nem is érdemes, mert lehet, hogy a múlt megszépült, de ha a történészeket megkérdezzük kiderül, hogy az sem volt aranykor. Az aranykor, -Isten országa- előttünk van! A semmiből indult élet, a folyamatos kibontakozás által Istenünk karja felé tart. Csak előttünk van út, mögöttünk kőkemény történelem van melyet vállalunk, de melybe visszamenni nem lehet. Lépteinket a gondviselő jóság irányítja, és nekünk, mint a sziklamászónak a következő fogást, csak magunk előtt, a felfelé vezető úton kell keresnünk. Nem a siránkozás, a nyafogás parancsát kaptuk Istenünktől, hanem a bizalom, a keresés, a közösen vállalt munka parancsát, melyre hiszem hogy Teremtőnk áldását adja!
Mikor a Magyar Köztársaság Középkeresztjét adományozták, ott ültem az első sorban, és végig arra gondoltam, hogy mostanig a passzivitásra volt mentségünk, mondhattuk, hogy nem lehet, hogy nem engedik. Azáltal, hogy munkánkat a legmagasabb fórumon elismerték, éreztem, hogy a lámpa zöldre vált. Ha nem indulunk, akkor joggal fognak ránk dudálni az utánunk jövő korosztályok, és szájtátisággal vádolni bennünket. Cselekedni kell! Induljunk el!

Böjte Csaba

Kategóriák:Blogol, Teo Címke: , , , , , ,

Székelyföldi legendárium

február 22, 2011 1 hozzászólás

image_gallery Egy mulasztásomat szeretném bepótolni! Valamikor a múlt esztendőben találtam rá a legendarium.ro oldalra. Teljesen odavoltam érte! Végül is eredeti ötlet, ami értéket is képvisel. Most, mikor a könyveket halomszámra digitalizálják, miért ne lehetne az emberi emlékezetet is digitalizálni?! Ami egyszer fent van a neten, az el nem veszik onnan, vagy csak ritka esetben! S kinek szúrná a szemét egy ilyen oldal? A Transindexet kivéve, akik meg is adták a murok díjat, ami nem egy kimondottan pozitív díj.

Ma reggel ismét eszembe jutott az oldal s fel is léptem. Egyből kattintok, hogy meghallgassam Bardócz-Miklósvárszék legendáit, de sajna csak egyetlenegy legendácska van feltöltve. A képek ott vannak ugyan, ha a zászlócskákra kattintunk, csupán hang nincs. A többi széken sem sokkal rózsásabb a helyzet! Zászlók vannak, rajzok vannak, hang csak ritkán! S akkor miért került fel az oldal netre? Fazakas Szabolcs, a kitaláló erről ezt mondta a mannának: Azért indítottuk el, mert nagyon nagy volt az érdeklődés. Ugyan még tart a digitalizálás, és valószínűleg sok idő telik el addig, míg a honlap elnyeri a végső formáját, de már nem bírtunk ellenállni a közösség „nyomásának”.

Szerintem egy kicsit elsiették. Nem én vagyok az egyetlen, aki várja, hogy kész legyen a térkép, teletűzdelve kicsi zászlócskákkal, amik elindítják a legendák, mondák hanganyagát! Megéri felkukkintani, s belehallgatni a mostani szegényes hanganyagba is! Mintha érdemesebb lenne ezzel foglalkozni, mint az autonómia zászlóját lengetni s teletorokkal kiabálni alóla s leveleket írogatni!

Kategóriák:Blogol Címke: , , , ,

Fészbúk

február 20, 2011 13 hozzászólás

21372_facebook Elnézem, hogy mindenhol s mindenkiben ott van ez a szó! Aki nincs a szosiál netwörkön regisztrálva, az nem is létezik lassan! Egyik ismerősöm mondta, hogy ha nem jelenik meg az élete a Fészbúkon, akkor annyi, mintha meg sem történt volna! Van is pár száz fényképe! Fészbúk asztali gépre, laptopra, telefonra! Mindenhol ott van Zuckerberg találmánya. Az lehet el magával!

Csak azt nem értem, hogy miért szidják egyesek? Mert nem ők találták ki? Ha a világ másik végén is vagy, nagyjából tudod, hogy mi történik az ismerősökkel, barátokkal. Ahogy Lacika mondta: “Jó ez a Fészbúk, me’ tudni lehet, hogy ki micsinál!” Feltéve ha naponta használja az illető az oldalt. Ha megismerkedsz valakivel, otthon egyből keresed meg az oldalon.

Gondolkoztam azon, hogy mi lehet a siker titka… nem mintha akarnék egy Fészbúk klónt vagy másolatot csinálni! Minél többet gondolkozok ezen, arra jövök rá, hogy minden megvan benne, ami kell egy közösségi oldalra: képek, kommentek, chat, infók, játék! S ne felejtsük el, hogy ingyenes! Még melyik oldal nyit lehetőséget arra, hogy egy ötszázmilliós közönséghez juttasd el ingyen a reklámot?! Ha valami jót reklámozol, öt perc alatt ezrek lájkolnak! Nem azt jelenti, hogy vásárolnak, vagy csatlakoznak stb, hanem ismertséget jelent. Ott van pölö a fülei honlap. A látogatók többsége a Facebookról kattan az oldalra!

Asszongyák, hogy nem egészséges az Arckönyv használata az emberi kapcsolatokra. Hol olvastam… nem emlékszem! Valahol olvastam, hogy az ilyen közösségi oldalak az emberi kapcsolatokat tönkre teszik. Én ezt nem érzem, sőt!

Van négyszáz annyi barátom az Arckönyvön! Elmondhatom, hogy csak olyant veszek fel, akit ismerek! Azért felvenni valakit, mert barátom barátjának a barátja, s esetleg van pár közös barátunk?! Nunu! Felteszem egy cikk linkjét, ami tetszik, két-három számot, lájkolok 4-5 oldalt. Az emberek megnézik, s azt hiszik ismernek! A Fészbúkon keresztül, mi?! :)) Pedig dehogy!

Valószínűleg ezt a bejegyzést is a Fészbúkon keresztül fogják elolvasni a legtöbben! 😀

Nemcsak optimistábbak, hanem olvasottabbak is vagyunk

február 19, 2011 Hozzászólás

Kedves anyaországi testvéreink! Valamikor 2004 decemberében mintha lett volna egy szavazás, aminek az eredményét a wikipédia így jellemzi: “a magyar politika és a határon túl élő magyarság kapcsolatát azonban hosszú távon megterhelte”! Esetleg lehetne értékelni a híres és halhatatlan Gyurcsány Ferenc szavaival is, ha trágárul beszélnék. S miért írom le mindezt? Mert olvastam egy aprócska cikket a kitekinto.hu portálon.

Valamikor a millenium környékén(anyaországiaknak értsd: 2000 körül) Gereben Ferenc készített egy felmérést öt országban: Magyarország, Szlovákia, Románia, Ukrajna, Jugoszlávia. Ebből nem csak az derült ki, hogy a határon kívüli magyarok optimistábbak(anyaországiaknak értsd: derülátó, bizakodó), hanem az is, hogy olvasottabbak vagyunk! Ez azért valami! Mi nem azért vagyunk magyarok, mert a határon belül élünk, hanem azért, mert magyarul beszélünk és a magyar kultúrát valljuk magunkénak. Vallásosabbak is vagyunk… azaz voltunk a felmérés idején!

Most, hogy megnyíltak a határok és megtörténtek a könnyes ölelkezések, a magyar NEMZET nemcsak optimistább, hanem vallásosabb és okosabb is! Ennek ellenére ha Magyarországon kirándulunk, nyugodtan le lehet olázni mindenkit!

“Büdös gamat világ!”

február 18, 2011 4 hozzászólás

A mezőn csatangoltam a fényképezőmmel, jó lenne valami képet csinálni az őszi faluról. S Katika is megkért, hogy vágjak neki “burjányt”, hogy valamiből tudja elkészíteni az őszi díszítést vagy mit. Szamártövis, kecskerágó, sárga levelek, vékony ágak. A temető felett találkoztam Balázzsal. A kecskéket legeltette. A fehér pont egy fűzfára akart felmászni a zöldért, mikor találkoztunk. Az öreg rákiabált: “Cecc ide nye! Há ho-va mászik, az égbe-e?” Gondoltam szóba állok vele. Rég nem is láttam, asszonták betegeskedik. emlékszem, gyermekkoromban a szomszédban lakott, s élveztük ahogy beszél.

– Na jó napot, Balázs! Kihozta a kecskéköt?

– Jó napot aggyon az Isten! Na merre jár? – megázott örökké.

– Engöm néném elkűdött valami burjányt szedni, s éppen azt csinálom!

– Jól van, jól! Há hogy van? Cecc ide nye, me agyonütöm!

– Én jól, köszönöm! Élünk s hallgatunk! Maga?

– Hát nem es nagyon lehet kiábálni ebbe a büdös gamat világba! Én es pontoson úgy vagyok, ahogy maga!

Még vagy öt percet beszélgettünk, néztük a kecskéket. De ez az egy mondat úgy megmaradt az agyamba… nem es nagyon lehet kiábálni ebbe a büdös gamat világba. Az öreg nem értett a politikához, végigdolgozott egy életet az Ifetnél, kecskét tartott s abból élt, de akkora igazságot mondott, ami azóta sem változott. Nem biza! Ezt látom, akárhányszor beszélek az otthoniakkal. Alig van munka, s ha van, a fizetéssel nem futsz messzire!

Az este pont beszéltem egy ismerőssel! Elvégezte az egyetemet s mérnök létire dolgozik az erdőn, veti a méterfát. Ezé’ érdemes volt iskolába járni. S még hányan vannak így?  Asszongya, hogy jó nekem, mert nem látom, hogy mi folyik otthon, milyen gübü élet. Mondom neki, hogy én nagyon jól tudom, nyártól pont abban fogok élni. Mire ő: “Pap leszel ….nem kell sokat melózzál ajándék lesz az életed!” Ajándék, nem hiszem! Az sem biztos, hogy lesz ember, akinek pap kell, ha így folyik tovább!

Élünk s hallgatunk…

Szemét

február 17, 2011 4 hozzászólás

DSC_1520 Elnézem, hogy az emberek mi mindent ki nem dobnak, mármint itt. Otthon, mikor kitesszük a szemetet, hogy vigyék el, nem szokott benne sem tévé, sem fotel, sem ágy vagy hűtő lenni. Otthon szemét az, amit már nem lehet semmire sem használni, még alkatrésznek sem. Ha tönkremegy a tévé, akkor kiszeded belőle azokat a dolgokat, amiket esetleg még használhatsz, utána megy a süllyesztőbe. Amit az ember összeseper az udvarról, vagy ami összetört, az a szemét.

Itt pedig! Hihetetlen, hogy miket nem pakolnak ki. A régi tévé, amin karcolás sincs, ki van rakva. Biztos nem azért, mert nem működik, hanem azé’, me’ megvették az új plazmát. Honnan tudom? Onnan, hogy a kihajított Sony tévé mellett ott volt a plazma doboza, s láttam, mikor az emberke lecipelte a szemetet. A kirakott hűtőben még nem olvadt el a jég, biztos az is ment volna még egy-két évet. Kolozsváron a zzzegyetemisták úgy örvendenének neki! A bőrfotelről nem is beszélve. Nem zavarna senkit, hogy a jobb karján féltenyérnyi helyen ki volt szakadva a bőr! Ki nézi? Falura jó, városon úgyse nézik! Csak nem itt. Polcok… még csak meg sem volt pattanva sehol a sarka. Mint ahogy gyaloglógépnek se! Nem kell, kidobjuk!

Ha nem találtam volna bebútorozott lakást, a szemétből, szinte ingyen bútorozhattam volna be. Lehet, hogy nem talált volna a bútorok stílusa és színe, de kit zavar?! Senkit. Az a fő, hogy másnak nem kellett, s ingyen van. Az egyik ismerősöm mesélte el, hogy van egy hétvégi háza. Az alagsorba kialakított egy műhelyt magának. A szerszámoknak sok polc kellett. Így ügyesen elindult, s a szemétből kiszedegette a jó faanyagot. Kidobták, de neki kincset ért! És nem csak ő gondolkodik így. Hanem egy dzsippes csávóka is, akit néha látok esténként. Kijön a parkolóba, a szemét mellett lelassít, s ha talál valami használhatót, már viszi is. Az ócskán is kap érte valami aprót, ha használni nem is tudja!

Mióta elindította Muzsi Attila a Poorbook nevű kezdeményezést, néha elgondolkodok azon, hogy innen “osztán” lehetne hazavinni dolgokat a szegényeknek. Csak egy mikróbusz kellene, amibe bepakolsz, s viszed. Nem is lenne bolondság. Még a büszkébbek sem mondhatnák azt, hogy nem kell, más szemetibe’ nem élek! Pedig lehetne… még egy generációt kiszolgálnának a kihajított dolgok, az biztos.

Ennyi a különbség a két ország között… itt megengedhetik az emberek maguknak, hogy ne azé’ vágjanak ki valamit, mert nem mükszik, hanem azé’, me’ tudnak újítani.

Kategóriák:Blogol, VH Címke: , , , , , , ,