Húsvétra készülve

Teológusnak természetes, hogy húsvétra készülve prédikációkat olvas, tanul, szerkeszt a saját szájíze szerint. Mindenkinek van egy ízlése, ami szerint megír vagy átír egy ünnepi beszédet. De a lényeg ugyanaz marad: a feltámadás. Erről beszélünk, de sokszor nem elég csak beszélni róla, hanem meg is kell mutatni. De hogy lehet megmutatni a feltámadás tényét, értelmét és lényegét? Hogy lehet láthatóvá, esetleg érezhetővé tenni azok számára is, akik alapból kételkedéssel indulnak neki az ünnepnek? Mi újat lehet mondani és mutatni, vagy kell-e egyáltalán újat hozni? Büszke voltam, amikor prédikáció írása közben olyan gondolat fogalmazódott meg bennem, amit addig nem olvastam. De további olvasgatás után rájöttem, hogy bizony valakinek már eszébe jutott, sőt, le is írta. De még mindig érzem azt, hogy kellene valami új, valami más, mint eddig. Nem arra gondolok, hogy piros helyett lila tojásokat fessünk, vagy a mosolygós matricák helyett Grumpy Cat-est ragasszunk. Arra gondolok, hogy valahogy meg kellene mutatni azt, hogy mi a feltámadás lényege, vagy milyen hatással van rám, mit indít el bennem a keresztyénségem.

Tudom, hogy nem elég beszélni a világban, mert a szó elszáll, sokszor az én fülem mellett is. Éppen ezért gondoltam arra, hogy valamit tenni kellene. Aminek haszna van, amin esetleg elgondolkodik az, akinek a hasznára csinálom. Ha bolondnak néz, az is valami! Volt egy kenyerem. Úgysem tudtam volna megenni. Igaz, nem friss, de ehető. Éppen ezért odaadtam egy valakinek,aki a sarkon lévő kukát kutatta át. Megköszönte! S ez valami. Lehet, hogy a vasból annyi pénzt szed(ett) össze, hogy vehetne egy tonnát. De kapott egy egész kenyeret ingyen.

Én ezt tettem, húsvétra készülve. Tudom, nem nagy dolog, de jól esett. Büszke vagyok-e magamra? Nem. S miért írom le? Azt is lehetne mondani, hogy meg akarom mutatni mindenkinek, hogy milyen ügyes vagyok. Lehet, hogy ez is benne van. De az én válaszom az, hogy azért írtam le, hátha valaki még kedvet kap egy semmibe sem kerülő gesztushoz. Megéri!

Áldott feltámadást! Boldog, egyszerű Húsvétot!

Prédikáció, ahogy TI szeretitek

A múltkorjában készültem egy bűnbánati prédikációra. Azért emelem ki a bűnbánatit, mert mostanában elég sokféléből készülök. De a lényeg az, hogy nekiállok, olvasok és utána olvasok, ellenőrzök, gépelek, lábjegyzetet készítek, kutatok, hogy mi miért van úgy.

Azoknak, akik nem túl járatosak a prédikációírásban, elmondom, hogy többféle módja van. Az első és legkönnyebb az Igehirdető fellapozása évszaknak megfelelően. A második, szintén könnyű módja a készülésnek, a hasraütős módszer. Azután pedig marad az időigényes módszerek egyike, amiknek az a lényege, hogy különböző lépésekben dolgozik az ember, így egyre több információt és tudást gyűjt össze az alapigéről. Én az utóbbit választottam, pedig kivételesen nem volt megszabva a készülés mikéntje. Van egy kilenclépéses típus, aminek a pontjait nem sorolom fel, de elég alapos. A hátránya az, hogy időigényes.

Éppen nyakig benne voltam a készülésben, azt hittem, semmi sem tud kizökkenteni a tempóból. És mégis! Valami, ami kell befolyásolja az eredmény, a végtermék milyenségét, stílusát, tartalmát, mondanivalóját. Tulajdonképpen az egész eredményt! Szépen kerekednek a gondolatok, épülgetnek egymásra a mondatok, igyekszem eleget mondani a megértéshez, de nem többet, hogy ne legyen szófosás („Bocsánattal legyen mondva!”), de érthető is legyen, s akkor eszembe jut egy kérdés: Az átlagemberek (értsd: nem pap, teológus, vallástanár) szerint milyen a jó prédikáció? Gyorsan végeztem is egy röpke közvélemény-kutatást. Őszintén megmondom, nem gondoltam, hogy ennyien válaszolnak. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy egészen másokról feltételeztem, hogy válaszolnak. De örülök, hogy azok válaszoltak, akik!

A válaszokat „összesítettem”, így alakult ki egy lista olyan jellemzőkkel, amik a válaszadóknak fontosak egy prédikációban. Íme:

1. Legyen AKTUÁLIS! A legtöbben ezt emelték ki. Volt, aki azt mondta, hogy a prédikációk évszázadok óta ugyanarról szólnak, ezt az „ugyanazt” kell mikróba tenni, felmelegíteni, hogy a mai embernek legyen ízlése hozzá. Egyetértek azzal, hogy legyen aktuális. Azzal, hogy századok óta ugyanarról szólnak, csak akkor, ha: ugyanaz = Evangélium.

2. Legyen ÚJSZERŰ! Szerintem ez nem egyenlő az aktuálissal. Attól lehet nem lesz újszerű, hogy megemlítem a legújabb kutatások felfedezéseit, vagy Obamát, hogy ismét nyert. Az újításokkal az a gond, hogy túlzásba lehet vinni. Ami tetszik az egyik gyülekezetnek, a másiknak lehet nem.

3. Legyen SZEMÉLYES! Ha a mindennapi életből vett példákat említ a prédikáció, jobban megszólítja a hallgatóságot, jobban figyelnek. Megtalálják az „Aha! Ez ismerős, ezt átéltem!” kapcsolópontot. Nem lesz egy időben, térben, érzésben elszigetelt beszéd. Ide lehet sorolni azt is, hogy a prédikáció hozza közel Istent.

4. Legyen ELGONDOLKODTATÓ! Ezt össze lehet(ne) kapcsolni az előzővel. Ha már megvan a kapcsolópont az ember és a prédikáció között, akaratlanul is kezd gondolkodni rajta. Újraéli vagy beleéli magát az említett helyzetbe, és máris végigfut az agyán egy gondolat,egy vélemény.

5. Legyen BŰNBÁNATRA INDÍTÓ! Igen, olyan is volt, aki azt hangsúlyozta ki, hogy a prédikáció arról kell szólnia, hogy az ember bűnös. Tagadhatatlan, hogy rengeteg prédikációban előfordul, hogy csak a bűnről szól. De nem csak arról szólhat.

6. Legyen POZITÍV! Látszólag ellentmond az előző elvárásnak. Egy prédikációban mind a kettő helyet kaphat. Lehet beszélni a bűnről, majd a megváltásról. Személy szerint helyesebbnek tartom (lehet nem ez a megfelelő kifejezés, ahogy a „jobban szeretem” sem) nem csak azt sulykolni, hogy mindenki bűnös. Az embernek szüksége van a bizonyosságra, hogy van kiút, megváltás. Ez már pozitív. Ide lehetne sorolni azt is, hogy több szó essen a szeretetről. Ez is pozitív.

7. Legyen VÍGASZTALÓ! Lásd: 6. pont 5. mondatát.

8. Legyen TARTALMAS! Sokszor van úgy, hogy kérdezgetjük egymástól: „Te! Két oldal elég délelőttire?!” Egy ideje nem kérdezem. Ha el tudom mondani 15 percben a prédikációt, akkor nem látom értelmét, hogy 20 percre kerekítsem azért, hogy pontosan 60 percet tartson az istentisztelet. A tartalom ne vesszen el a sok szó mögött.

9. Legyen LOGIKUS FELÉPÍTÉSŰ! Nekem ez szokott a legnehezebben menni. Felépítem a prédikációt, újra felépítem, pakolom a gondolatokat két sorral feljebb, hárommal lejjebb. Akárhova teszem, nem jó, de az is lehet, hogy a legjobb helyen ott van. Könnyű logikus prédixet építeni egy bibliai történetre, mert követed az eseményeket. De ahol nincs esemény, már nehezebb. Az biztos, hogy a logikusan összehozott prédikáció követhetőbb, így maradandóbb is.

10. Legyen HUMOROS! Nemrég hallottam egy olyan prédikációt, ami meg volt tűzdelve finom humorral. Mikor felfedeztem egy-egy ilyen apró humoros kijelentést, mosolyogva néztem körül, hogy csak én érzem ilyen jól magam?! Pont ez a baj a humorral, hogy mindenkinek más az ízlése. Ami az egyiknek vicces, a másik fapofával hallgatja. A megfelelő humor mindenképpen maradandóvá tesz a hallgatóban egy-egy mondatot. De nem szabad átesni a ló túlsó oldalára: ne legyen bohóckodás, stand up.

A szószékről nehéz megállapítani, hogy egy-egy ilyen finom humort megértettek-e az emberek. A templomban komolynak kell lenni! Ez pedig kizárja a mosolygás lehetőségét. Így már nem is tudja a lelkipásztor, hogy most mi a helyzet.

11. Legyen SAJÁT SZAVAKKAL FŰSZEREZVE! Az a prédikáció, amit valaki elmond, máris saját szavakkal van fűszerezve. Mindenkinek megvan a maga stílusa, ami vagy egyedülálló, vagy nem. Van, aki kellemes fordulatokat használ, élvezet hallgatni, van, aki szárazabban, kimérten beszél.

Igyekeztem úgy összefoglalni az adott válaszokat, hogy az érthető, logikus, elgondolkodtató legyen. A számozás nem fontossági sorrendet jelent.

Köszönöm azoknak, akik vették a fáradtságot, és leírták ezeket a gondolatokat!

x Faktor 2012 – A hangerő velünk van, a magyar nyelv nem annyira

Jókai azzal kezdi az Egy magyar nábob regényét – tulajdonképpen a második fejezetet -, hogy ügyesen leírja a fiatal mervejjök párizsi életét. A következő oldalakból pedig kiderül, hogy nem volt divatos Magyarországon maradni. A Bélákból Abellinók lettek, a nyugati kultúra volt az iránytű, hogy merre kell haladni, mit kell elérni.

Az este fél füllel belehallgattam az X Faktorba. Az jutott eszembe róla, hogy Jókai ma is megírhatná a regényt, csak az évszámot kellene átírja, a franciák helyett az amcsikat utánozzuk, a merveilleux helyett marvellous-t mondunk és időszerű is. Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy a legjobb 25 versenyző közül nagyon-nagyon kevesen énekeltek magyarul.

Na, nem magyarkodni akarok, csak kicsit elgondolkodtatott a dolog. Ugyebár MAGYAR sztárokat keresnek. Szerethető magyar sztárokat. Milyen dalokat szeret meg az ember leghamarabb? Amelyek az anyanyelvén szólnak. Igaz, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Angol nélkül szinte (vagy egyáltalán) nincs esély arra, hogy az ember neve külföldön is ismert legyen. (Melyik amerikai kezd magyar dalokat motyogni?!) Az ismertséggel jön a hírnév. A hírnévvel pedig a pénz, a csillogás és az olvasztás. Legyen mindenki egyforma műanyag! Aki pedig magyarul akar énekelni, mert esetleg csak úgy tud, az maradjon otthon, lépjen fel háromezer helyett háromszáz ember előtt. Valószínűleg többet elárul egy Like, By the way, Wonderfool, Spirit név egy magyar csapatról, mintha ékes magyar nyelven találtak volna valami hasonlóan egyedi és jól csengő nevet.

Következésképpen: szerintem egyéniséggel rendelkező előadókat kellene keresni, akik elsősorban énekelni tudnak – s nem csak jól áll a színpad nekik -, és nem csillogó amerikai fénymásolatokat. Ha Lady Gagat, Celine Diont, Rihannat akarok hallgatni, akkor meghallgatom eredetiben, nem pedig egy másolatot róla.

…az is igaz, hogy botfülem van és nem is értek hozzá…

Sorsjáték – Faites vos jeux!

Meglátjuk, mit hoz a sors! – hallottuk már párszor. SORS!? Ki lehet számítani? Néha igen, néha nem. Tervezgetni lehet, megálmodni, hogy mi lesz holnap, de hogy valóság lesz-e belőle… azt már nem lehet tudni! A jövő mindig bizonytalan. Még a következő perc vagy pillanat sem kiszámítható. Talán erre alapoz a Váróterem Projekt Sorsjáték című előadása. Ha jól emlékszem, tavaly nyáron a Válts irányt!-on láttam őket először. Akkor is csak t1z percig kábé. Leültem, néztem, hallgattam, bámultam, s nem tudtam mi a lényege az egésznek. Pedig egyszerű, ha az ember az előadás kezdetétől jelen van.

A szabályok egyszerűek: van öt színész, öt kártya, székek, egy üveg, egy kötél, egy téma, két párbeszéd, közönség és kétmilliárd variáció. A kellékeket, a témát és a mondott párbeszédet a véletlen határozza meg, a székek és a résztvevő színészek számát a közönség, a cselekvéseket a számítógép. Egy cseppet sem unalmas, hogy csak két szöveg van, szinte a végtelenségig variálhatóak. A legjobb az egészben, hogy ugyanazt az előadást nézed meg, de mindig változik. Ugyanazok a kellékek, a színészek, a témák, cselekvések. Csak az előadás más.

Ültem az első sorban s azon gondolkodtam: hogy lehet erre próbálni? Az egész improvizáció. Nem csak annyi, hogy százszor elgyakorolsz egy mozdulatsort, betanulsz egy szöveget s azzal kész. Azt hiszem rá is jöttünk a lényegre: figyelem. Annyira kell figyelni a másik színészre, hogy értelme is legyen a jelenetnek! Különben szétesik az egész és unalmas lesz, csak öt szereplőt látsz a színpadon, akik szaladgálnak, beszélgetnek, de nem áll össze a kép. Sorsjáték: a sors gyakran összehozza az embereket, hogy jelenlétükkel bekapcsolódjanak egy történetbe, ami kerek, egész… Pontosan ezért gondolom azt, hogy ez a fajta előadás jóval több, mint a megszokott színházi előadás. Egyszerre változatos, játékos, kétértelmű és komoly, elgondolkodtató.

 

Szinte minden jelenet után láttam, hogy élvezik azt, amit csinálnak és elégedettek. Talán már nem is munka a számukra… Próbáltam beleképzelni magam a színészek bőrébe. Mit jelent nekik ez a fajta előadásmód. Ha én lennék az egyik színész, mi lenne a legfontosabb, amit nyújt a Sorsjáték? A válaszom: az egymásra figyelés, az improvizációból eredő tanulás és tapasztalat.

Persze ez nem egy színházkritikus véleménye – ha az lenne, akkor nem csak huszonhárom mondatot olvasnál most -, csak egy emberé, aki a közönség soraiból figyelt, ámult és bámult, s minden egyes percét élvezte az előadásnak. 🙂

Gondolatok a helyhatósági választásokról

Míg javában folyik a Lengyel-Orosz mérkőzés, gondoltam leírok egy-két gondolatot. Természetesen a választásokról van szó, mi másról? Már lassan kezdik az emberek elfelejteni a kampányt, a vereséget, a sikert, mert most az EB a fontos.

Kampány. Az utcák, villanypóznák, kirakatok, falak, tévé, rádió – mind tele volt választási üzenettel. Ez természetesen mind pénz… volt. Nagy pénz, nem ötven A4-es formátumú plakátról van szó. A szórólapok, felvilágosító füzetek már nem a reklámot szolgálják, hanem a melegedést: jó lesz tűzgyújtónak. Ezért érdemes volt? Az elköltött összegeket fel lehetett volna használni jobb célokra is. Pár kilóméter aszfalt, romladozó épületek feljavítása, programok finanszírozása – szerintem – értelmesebb lett volna. Talán kampánynak is hathatósabb. Főleg ha azt nézzük, hogy hazánkban nem a jelöltek pénzéről van szó, hanem az adófizetőkéről.

Szerelemben és háborúban mindent szabad!(Janice Y.K. Lee) Szerintem pedig kampányban is mindent szabad, ezt erősítik meg azok a történetek, amiket hallani lehet. Az etika, a másik tisztelete, a fair play (sportszerűség), az erkölcs minimálisan van jelen. A cél szentesíti az eszközt, aki mer, az nyer és még sorolhatnám a közhelyeket. Sajnos ez mind igaz. Súlyos kampányfogásokról lehetett hallani, amit el sem tudunk képzelni. Aki győz, mindegy milyen eszközzel, annak senki sem fogja felróni négy évig, hogyan győzött. Legfeljebb az ellenjelöltek, akik sértettségüket így fejezik ki.

Mikor mentünk szavazni, az jutott eszembe, hogy – és ez ismét az én véleményem – nem két hónapig kellene kampányolni a választások előtt. Erre lehetőség van négy éven keresztül. Tenni kell, kihasználni a lehetőségeket, hogy a közösséget, aki megválasztott egy előljárót, tudja szolgálni, tudjon haladni. Aki igazán polgármesternek, tanácsosnak stb. való, az nem is kellene egyetlen plakátot sem kitegyen. Elég reklám, ha tesz, van látszata a munkájának.

Ha versenyről van szó, mindenképpen van győztes és vesztes. A politikában mind a két félnek nagy befolyása van. Az ellentét nagy erő, de nem szabad elfelejteni, hogy az erdélyi magyarságnak nem az kell(ene) legyen a törekvése, hogy mindenki a maga céljait elérje lehetőleg a másik rovására, hanem az összetartozás erősítése, felmutatása.

A fiatalság politikája

Az első kép, ami a politikus szóról eszembe jut, az Winston Churchill victory jeles, szivarfüstös, mosolygós képe. A mostani politikusokat is hasonlóan képzelem: zakó, mosoly, bőrfotel, szivarfüstös szoba, ahol idősödő emberek, nemzetek sorsáról döntenek egy-egy fontos kérdésben. Ebből a képből maximum a zakó és a mosoly fedi a valóságot. Lassan már nemhogy idősödő férfiak lennének, hanem még középkorúak sem. Ez mindenképpen nagy lehetőség, de egyben veszély is. Ezt pedig meglátták a pártok is.

Az eddigi ígérgetések (A “hazudozás” túl erős lenne?) ideje lejárt. Valami újat, megfogóbbat kellett kitalálni. Ez pedig a fiatalság. A pártok a fiatalokat akarják megfogni, mégpedig e lehető legegyszerűbben: képviselettel. A képviseletet pedig azok a fiatalok jelentik, akik jelöltként indulnak a helyhatósági választásokon a különböző pártok színeiben. Megmarad néhány idősebb képviselő(tanácsos-jelölt, polgármester-jelölt), akikre úgyis szavaznak a szimpatizánsok, de a szavazóbázis nagymértékben kibővül a fiatal szavazók által. Így kell ezt! Bolondok is lennének, ha nem használnák ki a lehetőséget. Csak ez a képviselet ne látszólagos legyen: ha vannak fiatalok, akkor azok tudjanak valamicskét érvényesíteni a fiatalok érdekeiből.

De az érmének van egy másik oldala is. Az egy dolog, hogy a fiatalság megosztódik. De mi a helyzet a “szakmai hozzáértés”-sel?! Tudom én, hogy a politikát hamar meg lehet tanulni: egy mosoly, jó helyen fizetett borocska, kézfogás a megfelelő emberrel s megvan, ami kell. Kicsit olyan,mintha engem odatennének, hogy C+ nyelvben írjak egy programot – mondjuk. Én pedig csak húzogatom a vállam, mert nem értek hozzá, mit csináljak.

Van egy olyan mondás: Ki minek nem mestere, annak hóhéra. Remélem, hogy ezzel most nem így lesz s a június 10.-én megválasztott fiatal tanácsosok, polgármesterek, politikusok nem hóhérai lesznek a községeknek.

Csaba királyfi csillagösvényen.

– De szépek a csillagok – mondotta Ferkó hirtelen.
– Aztán ismered-é őket? – firtatta Nagyapó.
– Én nem – vallotta becsülettel.
Nagyapó kivette szájából a pipát, s görbe fekete szárával felmutatott az égre.
– Hát odanézz. Az ott először is a Göncölszekér. Ott ni, azt mindenkinek
ismernie kell. Ott a négy kereke, amott meg kicsit megtörve a rúdja. Az pediglen a
Sarokcsillag. Arra van észak. Ezt jól megjegyezheted: a két hátulsó keréknek
egymástól való távolsága hétszer a tengely irányában adja az északi Sarkcsillagot.
Na. Az a sok kicsi a nagy körül, ott ni, az a Fiastyúk. Az a szalag pedig, amit ott
látsz, a Hadak Útja. Tejútnak is mondják, de már minekünk csak Hadak Útja
marad. Szalagnak látszik, pedig sok kicsi csillagból van összetéve…
– Miért nevezik Hadak Útjának?
– Hogy miért nevezik, azt kérded? Hát ennek igen hosszú históriája van.
Nagyapó szájába vette a pipát, pöffentett néhányat. Nem szelelt a pipa, vagy
éppen kialudt, mert kivette a szájából megint, felnyitotta rezes kupakját, s egy
szénaszállal piszkálgatni kezdte. Ferkóban elszakadt a türelem.
– Mesélje, Nagyapó!
Nagyapó szájába vette megint a pipát, figyelve pöffentett újra egyet, s
megelégedetten nézte a fehér füstöt, ami a pipából előgomolygott. Még szippantott
belőle néhányat, azután elkezdte.
– Ez nem mese, barátocskám, ez valóságos, igaz történet, úgy hallgassad.
Tudod-e, hogy ki volt Attila?
– Valami király volt…
– Az bizony. Hunok királya volt, nagy és hatalmas király. Csak éppen egy
kicsit nagyravágyó volt, és azt akarta, hogy mindenféle nép őt szolgálja. És itt
rontotta el a dolgot, látod. Mert az ember, amíg igazságos úton halad, addig bátran
mehet minden veszedelemmel szemben. De mihelyt a ravaszsággal, az
elfogultsággal, az egyéni becsvággyal akarja magát előbbre helyezni másoknál:
előbb-utóbb elbukik. Ez egészen biztos. Nézzed csak Attilát. Ameddig mint egy
nemzet vezére harcolt szemközt az egész világgal, addig legyőzött minden
ellenséget. De aztán a legyőzött ellenséget maga szolgájává akarta nevelni, hogy
egyéni érdekeit magasabbra emelje ezáltal, s így, bizony, hóhérjává tette.
– Összeomlott nagy hunbirodalom. Sok volt benne az idegen, a belső
ellenség. Négyszer annyi idegen fölött akart úr lenni a hun, mint ő maga amennyi
volt. Attila miatt omlott össze, na. S bizony el is tűnt volna a föld színéről az egész
hun nemzet, ha nem lett volna Attilának a legkisebb fia, kit Csaba királyfinak
– 37–
Wass Albert Csaba
neveztek volt. Csaba királyfi összegyűjtötte a megmaradt hunokat s elhozta ide,
Erdélybe. Letelepítette őket, megtanította földet művelni, állatot tenyészteni,
békésen, egy helyben élni.
– De sok ellensége volt így is a kicsi Húnországnak. Rátörtek idegen népek,
rabolták, fosztogatták, alig győzte Csaba királyfi megvédeni népét. S ekkor
elhatározta, hogy visszamegyen az őshazába és segítséget hoz. Elhozza ide a
többieket, akik ott maradtak volt, még Attila előtt. Kiválasztott ezer derék vitézt s
elindult velük. De alig telt el egy hét, alig kettő, újra ellenség támadt az
otthonmaradt népre. Felgyújtották a falvakat, öltek és pusztítottak és úgy látszott,
hogy vége van mindennek. S akkor egyszerre csak nagy fényesség támadt az égen,
fényes út támadt rajta, lovak patkója szikrázott, s ott volt Csaba királyfi ezer
vitézével! Szétverték az ellenséget, rendet csináltak s már fent vágtattak újra az
égen. Vissza, amerről jöttek. Így volt ez. S azóta van ott az az út, amit mi úgy
nevezünk: Hadak Útja. Mert azóta is, elhidd, valahányszor igazán nagy bajban volt
az itten maradt nemzet, megjött Csaba királyfi s megsegítette. Onnan jött fentről,
mert ami jó, az mind fentről jön…
Csendesség volt. A pipa kialudott régen s ki a tűz is. Denevérek ciccentek
fent a levegőben s a présház tájékán újra huhhant a bagoly. Kis idő teltével a
gyermek megkérdezte:
– S ez így van? Vajon eljönne most is?…
– Az ő népének maradéki vagyunk – mondotta Nagyapó keményen.

 

 

 

(Részlet Wass Albert Csaba című regényéből.)

Lájkot mindenáron!

Valahol meg tudom érteni azokat az embereket, akik kihasználják, hogy bejutnak egy-egy Fészbúkos csoportba, s ott aztán reklámozzák magukat, vagy valami versenyt, vagy bármit. Mondjuk nem is volna baj, ha a linkelt lájkolnivaló valahogy összefüggésben lenne a csoporttal. Itt az összefüggést nem arra értem, hogy jó sokan vannak a csoportban s mert valaki felvett, kapok ötvenezermillióegy lájkot.

Az Olaszteleki Danielek Apródjai csoportban találtam:

 

A szavazz a köpeci szilre csoportban pedig ezeket:

Valahol arról is szó van, hogy a FB annyira bekerült mindenhova, hogy már lassan az iskolai minősítéseket is lájkban fejezik ki. Rengeteg verseny, szavazás azon dől el, hogy kinek van több ismerőse, ki tudja kivel reklámoztatni magát, hogy minél többen kattintsanak arra a bizonyos gombra. Erre pedig kiváló lehetőséget nyújtanak a csoportok, ahol gyakran ezerszámra vannak tagok. Ez valahol igazságtalan szerintem. Főleg fotópályázatokon szoktam azt érezni, hogy nem nevezek be. Úgysem az a mérce, hogy mit tudsz, mit küldesz be, hanem az, hogy minél többen tetszikeljék. Igen, én is megtehetném, hogy reklámozom azt a linket, de nem osztom meg. Lehet, ez az én szerencsétlenségem, de “evvan!”.

A csoportok nem azért vannak, hogy magunkat reklámozzunk. Egy jól meghatározott céllal hozta létre valaki, egy bizonyos embercsoport számára. Ami beleillik a témába, azt bátran fel lehet tenni, linkelni, írni, megosztani. De ami nem, azt inkább tegyük a saját falunkra… vagy hozzunk létre egy csoportot neki – szerintem!

Erdővidék – Sose keress új hazát

Most már ilyenünk is van! 🙂

 

Judy Bailey – Don’t you know

Jó reggelt!

 

Aki volt a VAU-n és a Válts irányt! fesztiválon, az tudja: pontosan így énekelte el 300-400 ember előtt is ezt a számot, mint Ausztrália legnagyobb városában! Szerintem ezzel a szerénységgel, élettel és közvetlenséggel tud annyi embert megszólítani. Azt hiszem róluk mesélte Kata, hogy a fesztiválon pár óráig hordozták őket a mikróbuszban, aszalódtak a melegben, de egy rossz szavuk nem volt! 🙂 Azért ez valami! Főleg ha azt nézed, hogy vannak ilyen-olyan helyi sztárocskák, akik olyan kényesek, hogy éppen csak nem a szervezők kell énekeljenek helyettük!