Farsang

Nehéz dolog este kilenckor dönteni, hogy minek is öltözzön fel az ember az aznapi álarcosbálra. De mindent lehet, csak akarni kell, úgy-e? Én akartam, mert pár perc alatt megszereztem minden ruhát, ami kellett – a bőrkesztyű kivételével -, letusoltam, és irány a Haşdeu. Szép számmal jöttek szembe velem cicák, kik valószínüleg ugyanoda mentek, ahova én igyekeztem. S nem igazam lett? De az még odébb van…
Először még ki kellett menjek Annamariékhoz. Ott jött csak az igazi meglepetés. Az első az volt, amikor megláttam Csillát nagy hassal. Ugyan nem voltunk bemutatva, de emlékeztem volna, ha esetleg megemlítik, hogy van egy terhes szobatársuk. Nem tudtam ellenállni, muszáj volt megtapogassam a hasát: nem volt igazi. Ekkor esett le, hogy miért férfinek öltözött Annamari: apa kell a gyereknek!
Na irány festeni, öltözni. Mire készen lettek velem, arra csak én ismertem magamra. Az eredmény meglepő volt. Annamarinak köszönhetően – plusz a lisztnek, a szemcerkának, a rúzsnak és az arckrémnek -, olyan Joker lett belőlem… akiről csak a bőrkesztyű hiányzott. Még csak a melegbor kellett, s az a pohár háziszőttes, amit felhörpintettünk.
Birné és Aknai (akinek a nevét nem szabadna bemocskoljam a blogommal, de kell neki is egy apró reklám, mert hanem sose kapja meg álmai kosarazó csaját. Egyszer majd hálás leszel ezért, McASZ! :p ) már a Melodyval szemben vártak, kacagtam és szidtak.
– Nem vagy normális, gyerek!
Nem, nem. A Joker karakterhez kell egy kicsi pszichikai instabilítás. Hát nem? Köszi. Tudom, bennem megvan. Rá se kell játszanom.
Na, az Irishben még volt vagy négy Joker. De egyik se hasonlított agyilag annyira rá, min én. Én tudtam a legjokeresebben kacagni, tapsolni, táncolni és kérdezni hogy “Why so serious?!”. Biza. Ha ott voltál láthattad, ha nem, akkor sajnálhatod. És kifejlesztettem egy új sörivási teknikát. Mert hanem elfolyt volna a “pofám”.
A zene? Az… volt. Olyan, amilyen, de volt. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a zene ellenére elég jó buli volt. Ha valakinek valami egészségügyi gondja lett volna, azon szívesen segítettek az orvosnők. Szép számmal voltak. Én egyetlen egy orvossal akartam megcsiáltatni az arcom, de az nem vállalt. Vajon miért?
Az arabok pedig asszem felderítésen voltak. Köszöntem illendően egy sejknek:
– Szálám álájkum, Ahmed!
De vagy nem Ahmed volt, vagy nem volt jó a kiejtésem, mert szerintem nem értette meg. Vagy más tájszólásban beszélt? Na mindegy, bomba szerencsére nem volt nála. Nem lehetett valami öngyilkos típus.
Annamari nagy spíler lett. Olyan csajokat ölelgetett, apáááááááááááááám! Következőkor én is férfinek kell öltözzek. Epedve vártuk, hogy Ganxta Zolee hátha fellép, de ő csak a csajait ölelgette. Aknai pedig önmagának öltözött. De ő se akart rappelni. Csak beatboxolt! S udvarolt. Mondjuk Anti eléggé hasolított a benga 50 Centre, de a szöveget nem nyomta ő se… just a little bit! Kár! Birné pedig teológusnak öltözött! Jól játszotta a szerepét. A vámpírok se voltak vérengzős kedvükben. Volt egy Jézusnak öltözött emberke is. És egy adott ponton annyi mikulás árasztott el minket, hogy csak na. De nekem nem hoztak semmit. A cicák!? Azok doromboltak! Szeretem a cicákat!
Majdnem elfeljtettem! Ott volt Lóri. Akinek így nem ugrana be, annak így mutatom be: Idu barátja! Gratuláltam neki…
Mindent összevetve kérjetek képet ismerősöktől, ismeretlenektől, tőlem, akárhonnan! Vagy nézzétek meg itt.
Vagy az alábbi képeken, ahol reklámozom magam:D!

Még otthon!

Feszítünk

A boldog házasok

Buli

Reklám Aknainak

Ennyi

Ülök a folyosón. Félhomály. Csak a szobánk előtti lámpa ég. Szívom a Tokártól kapott cigit. Iszom a Gogi üdítőjét abból a bögréből, amit Tamástól kaptam. A pizsamát anyum adta. A szívverésem sem érzem… Tulajdonképpen mi az enyém?
De nem vagyok szomorú… csak fáj valami. A lábamban érzem az adrenalint, pedig nem fenyeget veszély. De akkor is érzem!
De nem vagyok szomorú… csak fáj valami…

Kosár-laszti

Na, ha már Aknaitól elloptam az ötletet, hogy wordpress-es blogom legyen, akkor már azt is ellopom, hogy írjak valamit a kosarazásról. 😀 :p
– Ha most olvasod, biztos nő a májad… s azon gondolkodsz, hogy milyen kommentet is írj, hogy visszavágj. Úgy-e? Tudtam én…
Szóval a kosárhoz elég sok minden kell: labda, emberek, pálya. Ez elég sok. Három… nem semmi. S utána pedig az kell, hogy tudd szakszerűen lepattintani a lasztit a földre. Ha ez megvan, jöhet a következő lépés – a szó szoros értelmében. Meg kell tanulni séta és futás közben pattogtatni. Nem! Ez még nem minden, hátra vannak a szabályok: borítás, lépés, fault. Szóval van, amire figyelni. S ha ez nem elég, akkor jönnek a cselek: lefordúlás, dobócsel, forgás, passz. Szóval van elég kellék, mi?
Mondjuke ezek nagyjából könnyen megtanulhatók, csak szeretni kell. És sokat gyakorolni, mert hanem az emberből csak hozzánk hasonló “szakbarbár” (By Pásztori-Kupán István) lesz, aki két órai kosarazástól kivan…
Na, Szilárd. jöhetnek a kommentek!

Benjamin Button

Milyen megszokott, hogy a születéstől kezdve mind öregedünk. Milyen megszokott, hogy az idő telik. Milyen megszokott, hogy az óra mutatója jobbról balra halad, az eggyestől a tizenkettes felé. Hatvan másodperc… hatvan perc… huszonnégy óra… De mi van akkor, ha az óra mutatója balról jobbra, a tizenkettestől az eggyes felé halad? Mi van akkor, ha valaki megszületik öregen és egyre fiatalabb lesz? Akkor az van, hogy az illetőt Benjamin Button-nak(Brad Pitt) hívják. Akkor az van, hogy egy ötéves öregember játszik egy ötéves kislánnyal, Daisyvel(Cate Blanchett), aki nemrég tanult meg beszélni, aki éppen akkor kezdett el járni.
Az apja félt az öreg bébitől, ezért pár dollárral letette egy ház lépcsőjére. Queen(Taraji Henson) nem félt tőle, gondjaiba vette és felnevelte, így lett Benjamin fehér létére néger szülők gyereke. Majd mikor annyira fiatalodott – normális esetben azt mondanánk, hogy elég idős volt már – munkába állott egy hajón. Bárhová utazott, mindenhonnan küldött egy képeslapot Daisynek, aki balettot tanult, és elég sikeres lett.
Hazatérése után nem sokkal, Benjamin megörökölte apja, nagyapja és dédnagyapja családi vállalkozását, a Button’s Buttons céget. Persze ezzel együtt megtudta azt is, hogy anyja szülés közben meghalt, és hogy Thomas(Jason Flemyng) az apja. De Benjamin szerint Queen az anyja. S őt nem boldogítja a vagyon, csak Daisy szerelme, amit nehezen szerez meg, annak ellenére, hogy mindketten vonzódnak egymáshoz. Hol Daisy ajánlja fel magát, hol Benjamin igyekszik meghódítani. Végül egy baleset után Daisy hazatér.
Boldogok Benjaminnal. Ez a film legvagányabb része. Mégis olyan szomorú az egész film. Daisy öregszik, Benjamin egyre fiatalabb. Mikor gyerekük születik, Benjamin attól fél, hogy nem apja, hanem lassan játszótársa lesz a lányának. Ezért elad mindent, és a pénzt egy bankszámlára teszi fel, hogy lánya és Daisy tudjanak élni. És ő? Ő elmegy. A felesége felébred, egymás szemébe néznek…tudják. És elmegy.
Minden születésnapra küld egy lapot a lányának, “Bárcsak…” kezdetű mondatokkal. Majd sok év után, szinte gyerekarccal megjelenik Daisy tánctermében. Ekkor lánya tizenkét éves, Daisy férjhez ment.
Benjamin egyre fiatalabb lesz. Gyerekként már nem is ismeri Daisyt, aki odaköltözik hozzá az öregotthonba és neveli. Benjamin sokszor úgy érzi, mintha egy egész élet állna mögötte, de nem emlékszik semmire…
Ezt a történetet olvassa fel egy naplóból Caroline(Julia Ormond) haldokló édesanyjának, és így tudja meg, hogy Benjamin az ő apja…
Nem csak a történet egyedi, hanem az egész látvány. Ahogyan Brad Pitt öregből fiatal lesz. Gyönyörű a látvány. Megragadó a hangulat. Nagy ötlet a kerettörténet. Érdemes megnézni.
Kedvcsináló:

Február 14

Igen. Ma van az a nap. Mikor mindenki mindent rózsaszínben kell lásson. Amikor csupa olyan emberkével találkozol, akinek virág van a kezében. Vagy giccses szív alakú táskába rejtett még giccsesebb ajándék. Van, aki moziba megy a párjával. Van, aki színházba.
De olyan is van, akinek ezek láttán az jut eszébe, hogy miért nincs itt Ő.
Olyan is van, akit nem érdekel a mai nap.
És vagyunk mi, akik elsétálunk a Dorobantilorra és ott összeszedünk hat gyereket, akikkel aztán irány a busz, s azzal Bács. Mindenki fel vn öltözve keményen: sál, sapka, nagykabát, zokni, bakancs… Nincs is olyan hideg. De nagy szenzáció, hogy van hó. Még nagyobb az a vénasszony, aki a buszon belekötött először Járiba (Dzsédzsé), majd megkérdezte tőlem:
– E copilul tau?
– Nu – válaszolom mosolyogva, mire Istvánka:
– Ba da!
Na ennyi kellett. Ami ortodox szent van, Jézus Krisztussal együtt, most biztos mind engem szidnak. Legalább is a vénasszony Bácsig mondta, h nem kell szégyelni, vagy tagadni. Sőt, nem is szabad. Egy darabig jól szórakoztam, de majd illedelmesen (a “bazdmeg” szót nem is használtam, csak magamban) megkértem, hogy haggggggggyon má’ békém. Erre adott Marcikának s Istvánnak egy-egynyüves almát. Fincsi lehetett…
Szóval, Bácsban vagyunk. Le a tömegszállítási eszközünkről, húzzúnk Matyiék felé, aki már a kapuban vár. Ma már volt szánkózni, de ismét eljön velünk. Végigmegyünk a kerten, ki a dombok közé. Ha az erdő kicsivel magasabb lenne, mondjuk 4-5 méterrel, akkor otthon is érezném magam. Ennek örömére ereszkedek egyet a legmeredekebb lejtőn, lássák, van itt szánkózási tudomány… (Kilépek, megnézem a hús nem sült-e oda, de jövök)… Na itt is vagyok. Ki is húztam nagy hűségesen a hegyre a szánkót, mire kiértem, Istvánka is ott volt:
– Ereszkedjünk ketten!
– Jól van, Istvánka! Te ülsz elől! Tedd fel a lábad! Indulunk!
És ereszkedünk is. Leérünk, még csak fel se dőlünk. Csupán a lábam szára telt meg hóval. De ez ezzel jár. Megyünk tovább. Kisebb lejtőre. S akkor “Keeeeeeeeeeeeeeeeeeenyed béfelé!” Megy jól. Közben pedig, hogy ne unatkozzunk, igyekszünk egymást beleverni a hóba kisebb-nagyobb sikerrel. Ez az! Lehet vadülni, Kapok én is, Júlia is, Dzsédzsé is. Legalább látszik, hogy nem vagyunk tanárok, hanem gyermekek. Aztán meglátszik, hogy a hó nem csak fehér, hanem vízes és hideg. Pirosak a kezek, az orrok. Szinte mindenki reszket. A lejtő ugyanakkora, kifele lesz egyre nagyobb csak.De sebaj, kibírjuk.
Indulunk vissza, mert lassan kezd szűrkülni. Matyiéknál egy tea mellett mind rágyújtunk… egy dalra. Micimackó nagy kedvenc. De én csak azt jegyzem meg, hogy szereti a mézet, mint én. Istvánkát s Marcit nem kell félteni. Nincs meg bennük a szégyenlőség legkisebb jele se. Bátran beszélnek a bácsi esperessel, és a Matyi édesanyjával. S ha Mákelosz nem látja, a gitárja húrjai közé csapnak. De rosszak, Istenem!
Na haza. Szerencsére Matyi elhozott az állomásig. Onnan a négyessel megyünk a CFRig, s onnan gyalog az iskolához. Már mindenki agyon van fagyva. A zsebeim tele vannak, de nem a saját kezeimmel. NEm fura, Katesz is oda szokta tenni a mancsait. Végre odaérünk. Nincs hiány, Júlia is megérkezik a két utolsó rosszcsonttal. “Leadjuk” őket, s írány haza. A haza most leginkább ezt jelenti nekem: meleg, tea, száraz ruci, kiadós tusolás.
Nem volt, kitől ajándékot kapjak, mert nem is ünnepeltem a valentint. Mégis volt ünnep és ajándék: a mai nap velük:

Haza

Amikor elolvastam a Kati blogján a debreceni bejegyzését, nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen lehet. Kolozsvár is majdnem ugyanolyan, szerintem. De egyből az jutott eszembe, hogy otthon milyen lehet most, amikor havazik. Ezen a télen nem is volt igazi tél. Legalábbis nem olyan, mint amilyenre emlékszem kicsikoromból. Akkor volt tél. Amikor napokig megállás nélkül havazott. A hó sokszor térden felülig ért. Minden csupa fehér volt: a házak, a fák, az emberek, az állatok, még a füst is. Mikor sütött a nap, az ember érezte, hogy melegíti az arcát. Mindig attól féltem ilyenkor, hogy jön a meleg, s elmegy a hó. Milyen megnyugtató volt, amikor estefelé kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy ugyanakkora pelyhekben, ugyanolyan sok hó hull, mint azelőtt. S ahogy az emberek mentek el a házunk előtt, hóemberek voltak. S vastag kabáton újjnyis hó állott.
Reggel, mikor mentünk iskolába, szórták az útat sóval és homokkal. Minek kell szórni? Hogy felolvadjon s a gyermekek ne tudjanak “sikulázni” rajta? A kocsik akkor is csúsztak. Az emberek is. Ugyanannyian estek el. Senki se zugolódott, mert tudta: ennek most van itt az ideje.
Az ablakon kinézve látszik Garat. Látszik a Kicsi-erdő, a Négykézláb-hegy. Amin olyan jó lehetett zacskóval vagy zsákkal ereszkedni. Nem számított, hogy a nadrágod, a bugyid s a zoknid is megtelt hóval. Az se, hogy hazafele menet ráfagyott a hajadra s az arcodra a hó. Csak az, hogy kihasználjuk, s hogy ki megy messzebb a szánkóval.
Most, Kolozsváron max sétálni lehet. Esetleg hóembert csinálni. Nincsen itt a szánkó, nincs itt Garat, nincsenek itt a kutyák, a gyermekek, akikkel szánkózás köznben gyermeknek éreztem magam. Csak Kolozsvár van, a sok betonnal, kocsival, emberekkel… de ennek most van itt az ideje!

Delta Force Land Warrior

Igen, azt játszottuk mi, négyen: eszterke, timi, Tamás és Barni. Persze lélekben ott volt Pityu (Pityóka) is. Elmagyarázta Tamásnak, hogy mit kell csiálni, hogy hozzáférésem legyen a hálózathoz. Ami egyébként úgy hasít, mint a zizzzzééééé! Szó sincs rá. Úgy hasít, mint egy négy Mbos net. Talán mert az. Vagy hat lenne… mindegy. Nem határoz. Az a fontos, hogy valahogy megoldottuk. Lehet azért, mert minden tűzfalat felégettem, kiégettem, letiltottam. Annyira belejöttem az égetésbe, hogy szerintem a gépemből 1-2 áramkört is felperzseltem. De megérte. Mert miután már az Ipmet is átírtam manuálisan, nem ment a net…de láss csodát: a Delta Force Land Warrioron tudtam Hostolni. És ez volt a cél. A többiek is látták. Bakkermájszter! Ment, mint az ágybaizélés. Nyomtuk is kegyetlenül. S nem maradtunk szégyenben teológus és műszakis létünkre.
Tamás olyan hangokat csalt ki Eszterből, hogy az valami hihetetlen. Ha nem tudtam volna, hogy külön szobákban vannak, bizony én is rosszra gondoltam volna…vagyis kérdés kinek rosszra! Csak fokozta, mikor asszongya nekem eszter, hogy “Jól seggbe eresztettél!” Na, gondoltam Tamás megöl. Meg is tette. Megjelent a jobb felső sarokban, h “Tamás killed Barni with a headshot”. Így lassacskán ő érte el az 100-as limitet. De akkor már én se hagyhattam magam, elvégre countereztem eleget. Így igyekeztem összeszedni 100 dögcédullát. Nem okoztam csalódást az egómnak, kétszer sikerült is. Ahhhhhh, milyen pástétomszag van.
Nem, Timejját nem felejtettem el. S azért hagytam utoljára, mert róla külön be kell számolni. Pár szót ejtenék a felkészülési módszeréről, de nem osztotta meg velünk a titkot, hogy milyen edzéseket szokott tartani. De majd egy rejtett kamerával kikémleljük. Szóval ott tartottunk, hogy hazugság lenne, ha asszondanánk, hogy ő volt e legjobb. És még Eszternek is lenne pár szava hozzá. Így Tamással egyetértésben kijelentem: én voltam a legjobb. 😀
Mondjuk itthonról elindulva féltem, hogy mi lesz, ha szégyenben maradok és rongyosra vernek a lányok. De jobbtól kikapni nem szégyen. Mindenesetre le az összes kalapokkal előttük (s fel a bundasapkával)…
Köszi eszterke, timi és Tamás… haverok vagytok!

Vonat

Zötyög a vonat. Mozgok jobbra, balra, mindenfelé. Idegesít, hogy a gépem kijelzője lebeg előre-hátra. Nem is lenne baj, ha egy megadott ritmus szerint történne ez a jelenség. Akkor talán tudnám követni, s nem is lenne ilyen rossz, követhetetlen. De így…
Na végre. Lassul a mozgás. Igen, már mozdulatlan. Mert megállunk. Balázsfalva. Mozdulatlan. Ez az! Azon kapom magam, hogy örülök. Pedig nem kellene. Mert nem haladunk. Nem telik az idő… beszélgetnék. De nem akarom zavarni azt, aki olvas mellettem. Azt se, aki velem szemben a kurzusába próbál elmélyedni, sikertelenül.
Mindegyikük arcán azt írja, hogy „Legyünk már Kolozsváron!” vagy „Utálom a vonatozást!”. Pedig jó a vonat. Nem csak a társaság, az emberek miatt. Inkább a tájért. Ahogy halad a vonat. Mekkora erő van benne. Mégis egy sínpárra van rászorítva. Ha van egy váltó, akkor áttérnek egy másik cél felé. Remélem a miénk nem fog letérni.
– Nem szeretek levetkőzni… – megcsapja a fülem. Nem akarok hallgatózni, de az ilyesmire akaratlanul is felfigyel az ember . Ilyenek vagyunk. Na, vissza a blogíráshoz. Mostanában szinte minden nap cirkálok valamit ide. De minek? Miért? Pedig nem is szeretem azokat a hírességeket, akik „blogbuzik”: mindent leírnak, hogy mikor keltek fel, hány perckor kezdték mosni a fogukat. Vagyis mindent, ami velük történik, s csak azok olvassák, akik pletykára vágynak. Remélem ez nem ilyen. Vagyis nem lesz ilyen :D.
– Húzzál! Húzzál! Erősebben. – a mellettem ülő szőke kislány csacsogja az apukájának. Milyen aranyosak együtt. Olyan… nem is tudom. Szépek. A lány cipőcskéi ledobva, egymástól távol hevernek a földön. A tulajdonosa pedig a mellettem lévő széken, a szájába tett kézzel hallgatja, amint a szemben ülő apuci olvassa neki egy meséskönyvből: Barni könyve. Látszik az apa arcán, hogy élvezi ő is, amit olvas. Nem kötelességből, vagy muszájból olvas. Mintha nem is apa-lánya lennének most, hanem játszótársak. Asszem én is ilyen apuci szeretnék lenni. Nem is ijesztő. Régebben féltem a család gondolatától, de mostanra változott. Hogy mitől, azt nemtom. De nem is érdekel… azaz érdekel, de az a fontos, hogy ez van. Vajon Katának nem kellene egy gyerek? 😀
Egy ilyen kicsi rosszaság, ami egy élet, egy történet, jövő. Amiben látom magam, s Őt.
– Kolozsvár nekünk nem szép város, úgy-e apa?
– Ki mondta ezt? Honnan tanultad?
– Nem így van? Nem tanultam…
– Dehhhhogynem. Te mindent tanulsz. – erről eszembe jut a katekétika. De csak a tantárgy, mert a kurzus önmegsemmisítése sikeresen befejeződött a vizsgával.
Csak most esik le, hogy nem is selyp…
Minden percben felkapom a fejem, amikor hallom a Barni nevet. Vajon miért? 😀
Lassítunk, kinézek az ablakon. Már Enyeden vagyunk. Lassan telik. Most látom csak, hogy esik az eső. Bakkermájszter! Ezt most tanultam, még friss. Az otthoni jó idő ideérve elromlott. Pedig hozhattam volna belőle egy darabot.
Milyen jó is lenne, ha mindenhol volna wireless. Most nem wordba, hanem egyenesen a blogomra írtam volna ezt.

Beyonce – Halo

Beyonce
Halo lyrics

Remember those walls I built
Well baby they’re tumbling down
And they didn’t even put up a fight
They didn’t even make a sound
I found a way to let you in
But I never really had a doubt
Standing in the light of your halo
I got my angel now

It’s like I’ve been awakened
Every rule I had you breakin’
It’s the risk that I’m takin’
I ain’t never gonna shut you out

Everywhere I’m looking now
I’m surrounded by your embrace
Baby I can see your halo
You know you’re my saving grace
You’re everything I need and more
It’s written all over your face
Baby I can feel your halo
Pray it won’t fade away

I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
Woah…

Hit me like a ray of sun
Burning through my darkest night
You’re the only one that I want
Think I’m addicted to your light
I swore I’d never fall again
But this don’t even feel like falling
Gravity can’t forget
To pull me to the ground again

Feels like I’ve been awakened
Every rule I had you breakin’
The risk that I’m takin’
I’m never gonna shut you out

Everywhere I’m looking now
I’m surrounded by your embrace
Baby I can see your halo
You know you’re my saving grace
You’re everything I need and more
It’s written all over your face
Baby I can feel your halo
Pray it won’t fade away

I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo)

Halooooo ouuuu
Halooooo ouuuu
Halooooo ouuuu
Ouuuuu ouuuuu ouuuuu

Everywhere I’m looking now
I’m surrounded by your embrace
Baby I can see your halo
You know you’re my saving grace
You’re everything I need and more
It’s written all over your face
Baby I can feel your halo
Pray it won’t fade away

I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo
I can feel your halo (halo) halo
I can see your halo (halo) halo

Butterfly on a wheel

Bogi asszonta, hogy együtt nézzük meg. Tartogattam, hogy majd egy napon, egy hétvégi napon összeülünk ketten filmezni. De ma úgy döntöttem, ideje megnézni. Milyen kerékbe törni egy pillangót… vagyis a magyar címe: Próbatétel.
Na, a magyar cím, szokás szerint kicsivel jobban talál, mint az angol. Mert az események próbára teszik azt a tökéletes házasságot, azt a családot, amit Abby(Maria Bello), Neil(Gerard Butler) és Sophie(Emma Karwandy) alkotnak. Szép ház, luxuskörnyezet, jó munkahely, szép feleség, gyönyörű gyerek, Land Rover, harmónia és szeretet a családban. Mi kellene még? Esetleg az, hogy ez mind igaz legyen. S ha igaz is, mit ér vele az ember. Ki van szolgáltatva olyan szabadon mászkáló hándikapszuláknak, mint Tom(Pierce Brosnan). Aki elrabolja a kislányt, elégeti a család összes pénzét, hülye dolgokra kényszeríti a szülőket, feszegeti képességeiket, sakkban tartja a lányuk életével, és gyilkosságra kényszeríti Neilt.
Mire jó mindez? Neki talán semmire. Nincs vesztenivalója. Nem kell a pénz. Csak az, hogy összezúzza a “hibátlan” családot. Sikerül neki?
És Neil? És Abby? Nekik arra jó, hogy megmutassák, mennyire kifordítja a veszély az embereket önmagukból. Hogy veszekedjenek a legkisebb dolgon is. De megmutatja nekik Tom, hogy mennyire szeretik egymást. Hogy milyen sokat jelent az a személy, akit szeretsz, s aki szeret. Megmutatja, hogy ölni is képes vagy azért, aki ennyire fontos neked.
És a vége? Nem, nem unalmas, sőt, szokatlan. Nézd meg, megéri…
Boginak igaza volt, együtt kellett volna megnézni… talán majd egyszer!